Édesapám sok mindenhez ragaszkodik: a nappaliban kijelölt foteljéhez, az étterembe járáshoz, a focimeccsek folyamatos nyomon követéséhez és az aktuális kocsijához. Néhány évente lecseréli az autóját egy újabb típusúra, akár másik márkájúra.

Az autót mindig nagy becsben tartja, féltve őrzi. Ha eső várható, még véletlenül sem hagyja kint a kocsit a ház előtt. Amint egy kis folt esik a féltve őrzött kincsén, azonnal viszi lemosatni.  Soha nem engedte meg nekünk, hogy együnk, igyunk a kocsiban. Mindig a fáktól távol eső helyeken parkol, hogy a fáról leeső bogyók ne kenjék össze a motorháztetőt.

Néhány évvel ezelőtt az akkor meglévő Peugeot-val mentünk fel a pesti repülőtérre, hogy hazahozzuk bátyámat, aki külföldi utazásából tért vissza.

Apa lerakta a kocsit a reptér parkolójában és mentünk bátyám elé, hogy fogadjuk. Amikor a csomagjait cipelve mentünk vissza a parkolóba, döbbenten vettük észre, hogy a kocsi eltűnt. Áh, biztos csak egy kicsit arrébb álltunk meg és nem emlékszünk rá. Így hát, egyre nagyobb izzadságcseppekkel az arcunkon néztük a többi parkolóhelyet, de a Peugeot sehol.

Föl-alá járkáltunk, azon morfondírozva, hogy hogy fogunk hazajutni Szegedre. Édesanyámat, aki otthon maradt, felhívtuk telefonon, hogy az autót ellopták és még nem tudjuk, hogy hogy jutunk haza. Anyukámtól – aki kisebb szívinfarktust kapott a hír hallatán – elbúcsúzva, idegesen, de reménykedve odamentünk a biztonsági őrhöz, hogy megkérdezzük, mi ilyenkor a teendő. Ő halálos nyugalommal megkérdezte tőlünk, hogy „Biztosak benne, hogy itt parkoltak? Nem lehet, hogy eggyel lejjebb?". Mi pedig lenéztünk az emeleti parkolóról a földszinti parkolóra és a Peugeot ott állt sértetlenül.

Akik jöttek-mentek már kocsival a Liszt Ferenc repülőtérről, azok tudják, hogy a földszinti és emeleti parkoló egy az egyben ugyanúgy néz ki. Ettől függetlenül mi is emlékezhettünk volna arra, hogy a parkolás után mentünk egy emeletet a gépig, illetve a szemünket se ártott volna kinyitni.